Tíz évig belülről figyelte egy fast fashion márka működését – előbb osztály-, majd áruházvezető volt, később tréningeket is vezetett. Nem azért váltott, mert megtudta, milyen komoly környezeti terhelése van a divatiparnak, de az élete úgy alakult, hogy ma már a ruhaszemét problémájával foglalkozik. Kovács-Kiss Krisztina és férje tavaly októberben hívták életre a használt ruhák gyűjtésével foglalkozó Sulizsák programot. Az ötlet Kriszti férjétől ered, de a program megálmodója és és megvalósítója ő lett. A Sulizsáknak az iskolai ruhagyűjtés mellett fontos része a környezeti nevelés is.

„A fast fashion márkák legfontosabb célja az eladás”

„Több mint tíz évet töltöttem egy fast fashion cégnél, de amikor abbahagytam, akkor inkább csak karrierváltáson gondolkoztam. Tulajdonképpen a körülmények alakultak úgy, hogy 2017 októberében elindult a Sulizsák, amelynek egyelőre nagyon az elején tartunk” – meséli Kriszti, akivel utoljára a főiskolán találkoztunk, ahol egy ideig egy évfolyamra jártunk ugyanazon a szakon. A ruhaszemét és textilhulladék problémájával mindketten körülbelül egy időben kezdtünk foglalkozni más-más irányból. Mindketten ismerjük a sokkoló adatokat: évente 12–14 millió tonna ruhaszemét keletkezik csak az Amerikai Egyesült Államokban, a többi nyugati országról nem is beszélve. Minél később kerülnek ki a ruhák a körforgásból, annál később válik belőlük szemét. A legjobb természetesen az lenne, ha mindig is a körforgásban maradnának. Nehéz ezt megoldani addig, amíg körülbelül 80 milliárd új ruhát gyártanak és adnak el – évente.

„A munkám során ugyan rengeteget hallottam a fenntarthatóságról, a cég kiemelten foglalkozott a társadalmi felelősségvállalással, a környezetvédelemmel. Mára teljesen beépült a fast fashion márkákhoz is a biopamut, amelynek a használatáról minket és a vásárlókat is folyamatosan tájékoztattak. Amikor ott voltam, látszódott többféle környezettudatos törekvés is.

De azért azt tudjuk, hogy a fast fashion márkák legfontosabb célja az eladás.”

„Borzasztóan szégyelltem magam”

Olyannyira, hogy Kriszti életére is hatással voltak ezek az üzletek, ahol vásárlóként is gyakran megfordult. „Röviden: elképesztő mennyiségű ruhám volt. Amikor összeköltöztünk a férjemmel, csak kabátból 37 darabbal érkeztem az első közös otthonunkba. A barátaim, akik segítettek költözni, nem értették, hogyan sikerült ennyi ruhát felhalmozni. De nem csak ők, én sem. Nagyon emlékezetes érzés volt: mennyire borzasztóan szégyelltem magam. Egyrészt hogy rengeteg pénzt beletettem ebbe a ruhatárba, másrészt hogy ennyi felesleg keletkezett az elmúlt évek alatt.”

Kriszti először csak azokat a ruháit selejtezte ki, amelyeket egyszer vagy egyszer sem viselt. Így telt meg három nagy zsák, majd további selejtezés után még kettő. Ma már szinte csak használtruhaboltokban vásárol, de ott sem vesz felesleges darabokat. A plázákat nagy ívben elkerüli, és csak egyszer-egyszer vásárol online. „Nemrég nem olyan színt küldtek, amilyet szerettem volna, és visszaküldés helyett inkább személyesen mentem cserélni. Egyszer csak azon kaptam magam az üzletben, hogy ötször annyi értékű ruha van a kezemben, mint amennyit az eredeti termék ért. Már mentem volna próbálni, amikor hirtelen rádöbbentem arra, amit csinálok. Akik fogékonyak rá, azokra nagyon hat az, amivel a fast fashion márkák csábítanak. De nekem ehhez a felismeréshez kellett az a bizonyos szégyenérzet.”

Fotó: Mészáros Virág

„A Sulizsák ugyanúgy működik, mint a papírgyűjtés”

A selejtezés kapcsán aztán arra is rájött, hogy a textilhulladék útját mennyire nem ismerjük. A legalapvetőbb, ami eszünkbe jut, hogy a ruhákat a családon belül továbbadjuk, esetleg eladományozzuk. A ruhacseréről, ruhavásárokról, bizományi üzletekről és adományboltokról már csak nagyon kevesen hallanak. A Sulizsák egy újabb opció lehet akkor, ha a család szeretne megválni a kinőtt vagy nem használt ruháktól.

„Valahol itt is adományozásról van szó: a gyerekek és a szülők az iskolának adományozzák a ruhákat, amelyeket mi tulajdonképpen megveszünk az iskolától.

Azt szoktam mondani, hogy ugyanúgy működik, mint a papírgyűjtés. Nagyon fontosnak tartom, hogy a gyerekeket belevonjuk ebbe a történetbe. Elmeséljük nekik, hogy mi vezet ennyi felesleghez, hogyan lesz a ruhából szemét, tartunk nekik foglalkozásokat, most lesznek az első workshopok is” – meséli lelkesen Kriszti, aki azért arról is biztosít, hogy nincs könnyű dolguk. Arra számítottak is, hogy az elején sok nehézséggel kell szembenézniük, hiszen Magyarországon egyelőre nincs a köztudatban, milyen óriási problémát jelent a ruhaszemét. Arra azonban nem számított, mennyi ellenállással találkoznak.

Ellenállás, bizalmatlanság – de miért?

„Óriási a bizalmatlanság az iskolák részéről, pedig biztos vagyok benne, hogy nem tudják, mire mondtak nemet. Az iskoláknak ez semmibe nem kerül. Ismerjük a magyar oktatási rendszer nehézségeit, ezért úgy alakítottuk ki a programot, hogy ne terheljük őket. Ha megkeres bennünket egy iskola, hogy szeretnének használt ruhát gyűjteni, akkor kötünk egy megállapodást, amely egyetlenegy alkalomra szól. Van saját gyártású zsákunk, amely mindenféle információt tartalmaz. Kapnak tőlünk plakátokat, amelyeken rajta van, mikorra kell behozni a zsákokat, a szülőknek szórólapot nyomtattunk. Amikor összegyűlnek a zsákok, akkor odamegyünk, lemérjük őket, az osztályokról kimutatást készítünk. Ez nagyon fontos, mert versenyeznek az osztályok. A gyerekek büszkék mindig, hogy mennyit gyűjtöttek, ezek az események nagyon jó hangulatúak szoktak lenni. A végén pedig az iskola megkapja az összegyűjtött ruhákért a vételárat.

Nekünk fontos az, hogy ennek valóban menjen át az üzenete, jelenjen meg a környezettudatos attitűd is.”

Fotó: Mészáros Virág

Az első időkben mégsem az iskoláktól, hanem a szülőktől érkeztek a telefonhívások, akik arra voltak kíváncsiak, mi történik a leadott ruhával. Ma már mindenki elolvashatja, hogy a ruhák egy textilválogató üzembe kerülnek, ahol különböző szempontok szerint osztályozzák őket. A még használható, jó állapotban lévő darabok akár magyarországi használtruhaüzletekbe is kerülhetnek, de vannak olyan darabok, amelyeket exportálnak. Amelyek már semmiképpen sem hordhatók, azokból géprongy lesz. Illetve vannak Magyarországon is olyan üzemek, ahol szálakra bontanak bizonyos textileket, és ipari textilt készítenek belőlük, azaz újrahasznosításra kerülnek. Így a folyamat végén hulladék nem is keletkezik. És mi erről a szülők véleménye?

„Azt kell mondjam, az, hogy a ruhák textilválogatóba kerülnek, sokszor negatívabb attitűdöt kap, mint az adományozás. Pedig a Sulizsákkal az iskola pénzt, a gyerekek környezeti nevelési programot kapnak, így az egész sokkal többről szól, mint egy konténeres gyűjtés. Az elvitt PET-palackokból sem madáretető készül, hanem újrahasznosítják. Ráadásul ott még a lakosság fizet azért, hogy elvigyék a hulladékot, itt pedig mi fizetünk a ruhákért, amelyek utána a körforgásban maradhatnak. Erről szól az újrahasználat” – magyarázza Kriszti, akinek a kezdeti nehézségek sem szegik kedvét.

„A textilújrahasznosítás egészen nagy kérdőjel”

Elsődleges célként azt fogalmazza meg, szeretné, ha a sulizsákos gyűjtésre a papírgyűjtéshez hasonlóan készülnének a családok. A következő cél, hogy nevelési szinten is bekapcsolódjanak a gyerekek szemléletváltásába. A textilszemét problémája, amellyel szembe kell néznünk, ugyanis tényleg hatalmas.

„A textilújrahasznosítás egészen nagy kérdőjel a fenntartható divaton belül.

Tavaly számtalan magyarországi konferencián jártam, előadásokat hallgattam, és szerintem nagyon sok jó kezdeményezés van, de ilyen témával nem nagyon találkoztam. Nem tudja a világ, mit kellene ezzel kezdeni. Pedig a jövő az lenne, hogy például olyan központokat hozunk létre, ahonnan a jó ruhák vissza tudnak kerülni a körforgásba, a rosszakat pedig 100%-osan fel lehet dolgozni.”

A Sulizsákkal kapcsolatban az info@sulizsak.hu e-mail címen vagy ezen a linken vehetitek fel a kapcsolatot.