A Molyoló varázslatos hely azok számára, akiket érdekel a textilek, a varrás, a kézművesség és a divat világa. Az alapítóval, Bansky Bernadett-tel beszélgettem a magyar divatszakmáról és arról, mit ad a magyar divatélethez a Molyoló, amelynek koncepciója már évekkel ezelőtt megszületett a fejében. (A cikk szponzorált tartalom.)

Detti végigvezetett a szakmai történetén, amelyből rengeteget tanulhatunk tudatos vásárlóként, szakmabeliek számára pedig egyenesen kötelező olvasmánnyá tenném.

„Egy folyamatosan pezsgő, inspiráló laborra vágyom itt, a Molyolóban.

Az a cél, hogy több szinten folyjon majd a működés. Egyelőre azokat célozzuk meg, akik érdeklődnek a szakma iránt, és be akarnak lépni. Mellettük azokat is várjuk, akik már foglalkoznak az alkotással, és szeretnének fejlődni” – mondja Bansky Bernadett, Detti, miközben végigvezet a kétszintes belvárosi lakásban. Régi-új tér ez az életében: itt éltek a családjával, itt kapott helyet korábbi saját vállalkozása, a Bansky Studio is. Most pedig napról napra alakul és formálódik azzá a térré, amely várhatóan sokaknak segít és sokakat inspirál a jövőben.

„A manufaktúrák támogatását tűztem ki célul: a népművészetek, a kézművesség, a ruhaipari szakma és a divattervezés kombinációját álmodtam meg. Azt szeretném, hogy érthetővé váljon a szakma minden egyes szereplője számára, hogy mit csinál a másik.

Segíteni szeretnénk abban, hogy az emberek értsék a különbséget az olcsó, silány áru és a drágább, de minőségi termék között.”

Molyoló: a tanulás és feltöltődés helye

Azokat várják, akik most szeretnének alapítani egy márkát, de a technikai tudásukat szívesen fejlesztenék. Vagy már van egy márkájuk, de szeretnének szintet lépni. A gyártásban nem, de a gyártás előkészítésében is tudnak segíteni. Aki pedig hobbiszinten érdeklődik a textilek és a kézművesség iránt, az is talál érdekes kurzusokat és workshopokat a következő hónapokban.

A Molyoló a szolgáltatásokra épít: többek között varrógépet, kötőgépet, szövőszéket lehet bérelni, vállalnak tanácsadást is, és ha valakinek tetszik a hely, akár rendezvénytérként is kibérelheti a jövőben. Ezenkívül sok újdonsággal készülnek idén ősszel, többek között online tanfolyamokkal. Az aktuális lehetőségekről minden információt megtaláltok a Molyoló honlapján.

Dettiben hosszú évekkel ezelőtt fogalmazódott meg egy olyan térnek az igénye, amelyet ma a Molyoló testesít meg. A motivációhoz ismernünk kell az ő történetét, amely már gyerekkorában szorosan összekapcsolódott a textilek, a varrás és az alkotás világával.

Gyerekkori szenvedélyek: népművészet, szabászat és Dior

„Gyerekkoromban sok időt töltöttem a nagymamámnál, részben ő nevelt. Cérnagyárban dolgozott, ezért rengeteg fajta cérnánk, szabásmintánk, újságunk volt. Nagyon szegények voltunk, kisgyerekként ezek voltak a játékaink. Hamar megismerkedtem az anyagokkal, megtanultam, hogyan viselkednek a textilek, és megtapasztaltam, hogy én hogyan viszonyulok hozzájuk.

Szenvedélyesen szerettem a népművészeteket is. A nagymamám és a dédnagymamám még hordott kékfestős darabokat. A másik szenvedélyem a szabászat és Dior volt.

Általános iskolásként bújtam a beszámolókat, mert nagyon érdekelt, hogyan lesz a rajzból ruha. Szerencsém volt, mert a könyvtáros néni kifejezetten érdeklődött ezek iránt a dolgok iránt, élt külföldön is, így sokat mesélt, és ez nagyon megfogott.

Sokáig viszont senki nem gondolta, hogy textil irányba megyek. A dédapám lelkészsegéd volt, a nagymamám pedig diakonissza szeretett volna lenni, de végül férjhez kellett mennie: az 50-es években nem volt választási lehetősége. A vallás elég közel állt hozzám, egyértelmű volt: vagy lelkész leszek vagy teológus. A lelkész hivatásról aztán elég hamar lemondtam – elég introvertált ember vagyok -, viszont teológiával szívesen foglalkoztam volna. Aztán a felvételi előtt meggondoltam magam. Rájöttem, hogy sokkal jobban kötődök egy olyan szakmához, amit kézzel lehet csinálni, amivel kézzelfogható produktumot tudok előállítani.”

Középiskolás évek: Egy szomorú esemény, ami mindent megváltoztatott

A középiskolában már az első órán látta, hogy mindenki divattervező szeretne lenni, ő volt az egyetlen, aki a szabász szakmát választotta hivatásként. Aztán történt valami, ami mindenre rányomta a bélyegét: 1999-ben, a karácsonyi vásár idején néhány óra alatt leégett a Budapest Sportcsarnok. Árusok százai, közeli családok, ismerősök, az iskolatársak szülei bukták el több hónapnyi megélhetésüket, volt, akit teljesen tönkretett a tragédia.

„Amikor leégett a sportcsarnok, az mindenkit mélyen érintett. Akkor viszonylag gyorsan realizálódott bennem, hogy egy borzasztó nagy átalakulás megy végbe. Naponta hallottunk híreket arról, hogy az egyik gyár tönkrement, a másikat felvásárolják, folyamatosak az elbocsátások.

Azon gondolkodtam, ha minden gyár bezár, és mindenki csak a kínai piacra jár vásárolni, akkor nem tudom, hol lesz az én helyem.

Az járt a fejemben, hogy »akkor már csak varrónő lehetek? De hát én nem szeretnék az lenni, én szabásznak készültem…«. Onnantól kezdve, hogy bekerültem a középiskolába, mire vége lett, teljesen átalakult a ruhaipar. A szereplők is megváltoztak, a foglalkoztatási körök is átalakultak, és az, amiért én eredetileg jelentkeztem, elhomályosult.”

Meska: Kézművesség, kis lépték, természetközeliség

A középiskola után volt egy rövidebb kihagyás számára, legközelebb akkor kanyarodott vissza a szakmához, amikor 2007-ben megszületett a kislánya, Gréti. „A ruháit én varrtam, a játékait én készítettem, a dekoros dolgokat is én csináltam. Ebből nőtte ki magát egy picike vállalkozás, blog, jöttek a bölcsis társak, a barátok. Akkor indult a Meska, ahol az első árusok között voltam. Nagyon szerettem azt az időszakot, mert olyan emberekkel ismerkedhettem meg, akik hasonlóan gondolkodtak, hasonló értékrendet képviseltek, mint én. A kézművesség, a kis lépték, a természetközeliség volt fontos számukra is.

Grétivel együtt alkottunk, együtt csináltunk például fejlesztő falvédőket. Olyan anyukák jöttek hozzám, akiknek sérült gyerekük volt. Imádták ezeket a faliképeket, mert meséket, személyes történeteket tudtam belevarrni egy-egy fali képbe. A visszajelzések kellő pozitív energiát adtak ahhoz, hogy a munkát folytatni tudjam, akkor is, amikor a válság a mélyét élte. Akkor merült fel bennem, hogy ezt a rengeteg sikerélményt szeretném megosztani másokkal. Talán másoknak is ad az alkotás olyan élményt, ami kicsit szebbé teszi a napjukat.”

Gombold újra!: Az első lépések a Molyoló felé

Nem sokkal később jelentkezett az első Gombold újra! öltözéktervező pályázatra (2011 februárjában írták ki – a szerző), ami újabb rádöbbenést hozott Dettinek. „Megfogalmaztam – látva, kik jelentkeztek mellettem –, hogy nincs egy olyan felkészítőhely vagy közösségi tér, ami a divattervezőket és a szakembereket összeköti. Egy szakadék mindig ott tátongott közöttük, ami mindig átléphetetlennek tűnt. Szakemberként, úgy láttam, hogy a divattervezők egy teljesen más világból jöttek.

Több projekt kapcsán jöttem rá, ők gyakran a külföldi élményeikből is inspirálódnak, de a megoldások, amiket ők látnak, a hazai kivitelezésben vagy gyártásban dolgozók számára ismeretlenek. Léteznek olyan technológiák, szakismeretek, amelyeket mi, itthon, a hazai iskolarendszeren belül egyáltalán nem tanultunk. Nincsenek megfelelő gépek és oktatók hozzá. Olyan tankönyveket használnak az iskolákban, amik már 20-30 évesek, pedig a textil- és ruhaipar hatalmas változáson esett át az elmúlt 10 évben.

Szerintem a szakma már több, mint 20 éve lemondott magáról.

Nincsenek nagy befektetések és olyan nagy beruházások, amelyek technológiai, gyártási vagy akár kutatási folyamatokat fejlesztenének. Mára eljutottunk oda, hogy ha mégis jönne egy ilyen jellegű törekvés, akkor viszont nincsenek szakembereink, akiket beállíthatunk dolgozni.”

Mod’Art: Ruhaipari szakemberből divattervező

Visszakanyarodva a Gombold újra! pályázathoz: Detti ennek kapcsán fogalmazta meg azt is, hogy ő ugyan ruhaipari szakembernek számít, de nem divattervező, ezért beiratkozott a Mod’Art International Hungary divatiskolába, ahol francia szemlélettel tanítanak.

„Már a Mod’Art alatt tudatosan építettem a leendő Molyoló alapjait, közben magamat is fejlesztettem. Elmentem külön marketingképzésre, szabászatot tanulni, mert abban lemaradva éreztem magam. Kisgyerek mellett más időbeosztásban éltem, ha fent kellett maradnom, fent maradtam.

A Mod’Art kreativitást hozott az életembe, fantasztikus érzés volt, hogy mindig mozgott a kezem, az agyam. Nem mondom, hogy nem utáltam néha, mert nagyon fáradt voltam, de rengeteget profitáltam az ott töltött három évből. Lett egy márkám, amiből már három kollekció is született.”

Bansky Studio: Ahol az emberi léptékű divat lett a cél

A vizsgabemutató után az egyik neves divattervező egyből állást ajánlott neki, de ő a saját útját szerette volna járni. Egy héttel a bemutató után megkereste egy beruházó, aki szeretett volna egy olyan méretes szabóságot építeni, ahol kis divatmárkáknak is készítenek mintadarabokat. Ez lett az Emmaroz, ahol Detti a mélyebb szakmai kérdésekben segíthetett és belelátott a divatmárkák működésébe.

Néhány hónappal később már egy saját stúdiót alapított a Molyoló mostani helyén. A Bansky Studio kis tervezők kollekcióinak gyártását vállalta kezdetben. A cél az volt, hogy a divattervezők találkozzanak egy olyan csapattal, amely a kollekciók bemérését, felkészítését végezte a gyártáshoz. Gyártáselőkészítést végeztek, technológiai leírásokat készítettek, mintakollekciókat varrtak.

„Amikor már több ezer darabos megrendelésekkel találkoztam, rájöttem, hogy a megrendelések irányítják az életemet, ami szembe megy azzal, amit eredetileg képviselni szerettem volna. A Bansky Studio célja az oktatás, az útmutatás lett volna egy átláthatóbb, emberi léptékű divatipar felé. Akkor jöttem rá, hogy változtatni kell, amikor már magam sem tudtam tartani azt, amit a megrendelőimnek ígértem, mivel nem volt elegendő infrastruktúrám. Nem találtam varrónőt – ez ma is probléma a piacon-, nem volt jogi védelem, nem volt hagyománya az együttműködéseknek.

A célom kristálytiszta volt, kialakult a fejemben, hogy mit és hogyan kéne csinálni, de nem álltam készen a kivitelezésre. Ahhoz kellett Amerika.”

Divattervezőként az álmok hazájában

A férjével és a lányukkal három évig éltek az Amerikai Egyesült Államokban, ahonnan 2019-ben költöztek haza. Dettit ott is szinte minden a mai Molyoló felé sodorta. „Az USA a szolgáltatások és a termékek országa, és ha a szolgáltatást nézem, akkor minden van – maximum európai ember számára nem megfizethető. A divattervezőkre úgy tekintenek, mint én gyerek gyerekkoromban: nekik ez nem mindennapos dolog, divattervező nem lehet akárki. Ez a szakma egy álmot testesít meg, és egy tervező más, mint az összes többi ember.

Amikor megtudták, hogy divattervezőként végeztem, automatikusan bekerültem egy gépezetbe: menjek fashion weekre, pályázzak, cégeknek adjam el a terveimet. A Seattle Fashion Week-en való részvétel után jött egy megkeresés a Nordsormtől, hogy gyártanák és árusítanák a kollekciómat. Az a mennyiség, amit ők legyártatnak teljesen szembemegy azzal, amit normálisnak gondolnék.

Nem akartam, hogy a darabok, amiket terveztem egy nagy leárazás után egy outletben várják a megsemmisítést,- mert félreértés ne essék: az ilyen áruházak így működnek. Ha nem adják el a túltermelt árut, elégetik.

Egy designból, egy méretből készül 8-15 ezer darab, aminek a felét vagy eladják vagy nem. A végén el lesznek égetve valamelyik országban, ami kevesebbet szerepel a hírekben. Lehet, hogy elveskedésnek tűnik, de én nem akartam részt venni ilyesmiben.”

Amerikai Egyesült Államok: a poliészter fellegvára

„Amerikában a másik nagy felismerés az anyagokkal kapcsolatban történt. Mi, magyarok azt hisszük, hogy kint minden jobb, jó minőségű árukat vásárolnak ott az emberek. Ez nem igaz: a prémium persze, hogy jó, de azt mi is ismerjük: Nautica, Ralp Lauren, Nike, sorolhatnám. Viszont a többi, olcsóbb márka olyan borzalmas anyagokból dolgozik, amire nem láttam korábban példát.” – meséli Detti.

Elmondása szerint az ország a poliészter anyagok fellegvára, és teljesen mindennapos, hogy a méteráru üzletekben csak azt lehet kapni. Próbált textil vásárokon részt venni, amerikai gyártókat felkutatni, de egy idő után egyre komolyabb kétségei támadtak, ezért elkezdett kutatni. Szerette volna megtalálni a poli- anyagok alternatíváit.

„Erről a témáról mi a suliban négy évig tanulunk. Ők nem. Nem is kell, mert minden Kínából, Indiából és egyéb gyártó országokból érkezik. 2017-ben, amikor már javában a kutatásokkal voltam elfoglalva, belebotlottam több mikroműanyaggal foglalkozó tanulmányba. Ezen a ponton teljesen megsemmisültem az olvasottaktól. Korábban elképzelni sem tudtam, hogy milyen óriási problémákat okoz a műanyag.

Persze, én is hallottam a zero waste-ről, meg lebomlási időkről – ami számomra azért volt érdekes, mert egész életemben ösztönösen kerültem a műanyagokat, szóval kicsit felmentve éreztem magam, de éreztem a téma súlyát. Főleg, amikor a kicsi amerika fürdőszobánkból egyszer csak úgy kíváncsiságból kipakoltam az összes műanyag flakont. Termékminták, rossz vásárlások – tudod, amikor nem olyan az illata a samponnak, mint hiszed és többet nem használod, ilyesmik. Teljesen sokkolt a mennyiség látványa. Én akkor váltottam csomagolásmentes életmódra, de ez Amerikában nehezebb, mint itthon.

Bármennyire is viccesnek tűnik, a megnyugvást a kézművesek között találtam meg. Azok között a kis alkotók között, akik örömből, kísérletezésből tanulva alakítottak brandeket, vagy éppen farmokra vonultak vissza a menő multis állásaikból. Saját fonalat fontak, festettek növényekkel, szőtteseket készítettek. Ezt a terepet már ismertem és akkor megcsapott, hogy Magyarországon a kézművesek fantasztikusak és nagyon nincs hangjuk az amerikai társaikhoz képest. Úgy éreztem, hogy Amerikában nincs helyem, rájöttem, hogy az álmok hazájánál jobb az otthon! Tehát úgy döntöttünk, hazaköltözünk.”

Megalakult a Molyoló: minden út ide vezetett

Ez 2019-ben történt, és Detti akkor már nagyon tudatosan készült a Molyoló megnyitására, amely először a Horánszky utcában kapott helyett, majd a koronavírus okozta bizonytalanság és egy beázás miatt a Rippl-Rónai utcai, jóval tágasabb lakásba költözött. Kiemelt cél a kézművesek, a manufaktúrák támogatása, megismertetésük a divat világával, a trendekkel, azzal, hogy milyen óriási értékük is van valójában.

„Magyarországon sajnos a kézművesek nincsenek bevonva az iparba, vagy nincs arányban a honorárium a munkájuk értékével. Maguk a kézművesek pedig nem tudják saját magukat beárazni, brandelni, mert nem látják az értéküket és helyüket. Senki nincs, aki elmondaná nekik, hogyan tudnák kamatoztatni a tudásukat, vagy hogy miben fejlődhetnek.

Sokan hagyományokat követnek, ami egy részről csodálatos dolog, de a legtöbb esetben nem lép át a kreáció a divatba, a trendbe, nem épül bele a divatgondolkodásba: “olyan poros, olyan koszos” – mondják a divattervezők. Mi is azon gondolkodunk folyamatosan, hogy tudunk-e olyan oktatókat találni, akik modern szemlélettel rendelkeznek, és autentikusan tudják adoptálni a hagyományos mintákat, technikákat mai köntösben. Néha elég lenne néhány aprócska változtatás – például a színeket átalakítani.”

Amire a változáshoz még szükség van: a jól működő szakmai közeg

A Molyoló kurzusai, a tanácsadás és a szolgáltatások is azért születtek, hogy mindez megváltozzon. De van még valami, amin Detti szerint érdemes lenne alakítani.

„Azt gondolom, – mert vagyok annyi ideje a szakmában -, hogy sokaknak az arcából kellene visszavenni ahhoz, hogy egy jól működő szakmai közeget tudjunk kialakítani.

A szakmai szereplőknek le kell adniuk az egójukból, és a célokat kell előtérbe helyezni. Az iskolákban olyan szellemben képzik a tervezőket, hogy a saját márka már alap elvárás számukra, ami őszintén megvallva óriási falat elsőre.

Amikor kikerülnek a suliból, találkoznak a szakmával, ami nincs felkészítve magas technikai elvárásokra, és kapásból kapnak egy pofont: nincs ember, aki varrna, nincs kis kollekciókhoz gyártáselőkészítés, nem áll velük szóba egy szabászat. A tervezők elsőre nem hoznak több ezer darabos megrendelést, ergo nem fizetőképesek. Pillanatok alatt elzavarják őket. A legritkább, hogy ilyen tervezők kollaborálnak. Van pár jó példa, de mostanában inkább arról hallok, hogy átképzik magukat más szakmákba.

Az edukációban szerepelnie kellene az együttműködések kialakításának, a felelősségvállalásnak és a gazdasági ismereteknek. Nyilván ez már nem egy szakma, de pont ezért fontos, hogy a mindenki tisztában legyen vele, hogy nem egy személyként, hanem csapatban hatékony egy-egy vállalkozás. A kézművesek nyitottak lennének ilyen kollaborációkra- van is pár jó példa, de fontos, hogy a kommunikáció minősége is támogató legyen.

Olyan fúrásokkal és kicsinyes problémákkal találkoztam, melyek ismeretében érthető, ha egy befektető- vagy egy fejlesztő szándékú cég inkább máshova megy. Egyszerűen vállalhatatlan a szakma magatartása. Ezen mindenképpen kell javítani.”

Hol vagytok, tudatos vásárlók?

Ahhoz, hogy a szakma életre keljen, szükség van a tudatos vásárlókra is, akik kifejezetten keresik a magyar termékeket. Ez sem könnyű kérdés, amikor egy magyar márkát ajánlok, több kritika is megjelenik az amúgy lelkes, magyar termékekre nyitott vásárlók oldaláról.

„Nekem az a kérdésem, hogy az a réteg, aki képes arra, hogy külföldre megy ki vásárolni több ezer eurós dolgokat, az hogy nem akarja itthon elkölteni a pénzét? Megmondom őszintén: sokszor rossz minőségű az, ami itthon készül. Technikailag a többség nem áll készen arra, hogy több ezer eurós dolgokkal versenyezzen, nem is ismerik, hogy mit lehetne javítani, mert nem láttak még jó példát.

Nincs a sulikban egy Chanel ruha, hogy megnézzék a tanulók, hogy hogy néz ki belülről és miben tér el egy iskolai darabtól. A kellékek, a részletek, a finomságot adó technikai apróságok hiánycikknek számítanak. Az alapanyag ismeret, az igények figyelembe vétele és a célzott marketing: ezek mind kellenek ahhoz, hogy a magyar termék fejlődjön.” – magyarázza Detti.

A megoldás kulcsa: az alulról jövő átalakulás

A beszélgetés végére már csak egy feladatunk marad: a problémákra megoldást találni. Mindketten ugyanabban, az alulról jövő átalakulásban hiszünk. „Az emberek nyelvén kell beszélni, az emberekhez kell szólni, mert nekik építünk és velük építünk, ekkor működik a dolog. Ha felülről jövünk, és csak cégeknek segítünk, olyan folyamatokat támogatunk, ami értelmezhetetlen egy kisvállalkozás számára, akkor az tényleg láthatatlanná válik.

Nem tanítják meg, hogy hogyan kell empatikus entitásnak lenni, hogyan kell egymásra vigyázni. Én is dolgozom olyan emberekkel, akik nagynevű iskolákból meggyötörve, megtörve, szétesve jöttek ki, mert az iskola nem képes arra, hogy támogató közeg legyen a számukra. Ha velük nem viselkednek empatikusan, akkor hogyan viselkedhet egy tervező empatikusan mással? Milyen elvárásokkal megy a varrónőkhöz egy dizájner, aki azt gondolja, hogy ő lehet egy következő Galliano? És hogyan reagáljon erre egy varrónő, akinek nincs modern eszközparkja és sosem tanult olyan megoldásokat, amiket a tervező elvárna? Ezen a ponton nagyon sok a konfliktus.

Nagyon megérett a szakma egy újraindításra. Új szabályozás, oktatás, jogi és gazdasági ismeretek minden szereplőnek, hogy biztonságban érezhessék magukat.

Hiszek a jó csapatépítő tréningekben és az alkotás gyógyító erejében. Apró sikerélmények hozzák meg azt a magabiztosságot, ami felülírja a sok negatív szuggesztiót, ami már régóta gyötri a szakmát. Érdemes tehát így kezdeni. Aztán, amikor már sok ilyen kis sikerélmény van, csapatokban, másokkal közösen folytatni a megkezdett munkát, és toleranciát gyakorolni. Hatalmas ereje van az ilyen alkotói csoportoknak.

Az divatiparnak most rossz visszhangja van, de ezen lehetne változtatni. Az ipari fejlődés a kis csoportok felé megy, a manufaktúrák felé, a közösségek felé. Ahogy az emberek kezdenek tudatosabbak lenni a társadalmi felelősségvállalás szintjén, megjelenik az igény arra, hogy ők mit tehetnek. A Molyolóval én a kisközösségek és szerveződések mellett teszem le a voksomat, itt tudok hasznos lenni. Teret adni az alkotói szándéknak, a fejlődésnek és a tanulásnak.

Az lenne a cél, hogy elégedettebb, boldogabb szakmai közeget teremtsünk, olyan szereplőkkel, akik örülnek annak, amit csinálnak.”

Szponzorált tartalom. A cikk megjelenését a Molyoló támogatta.