Miért került egy alapanyagát tekintve kicsit sem fenntartható ruhadarab a ruhatáramba? Azt hiszem, elsősorban azért, hogy többet mosolyogjak és jól érezzem magam. Másodsorban azért, hogy utánanézzek annak, mit jelent a dopamine dressing fogalma. Harmadsorban pedig azért, hogy gyakoroljam, hogyan kell eloszlatni a lelkifurdalást.


Csillogás a hétköznapokon? Nekem ez természetes

Sohasem titkoltam, hogy egy szarka él bennem, rajongok a csillogó ruhadarabokért. Az előadásaimon szinte minden alkalommal elmesélek egy történetet arról a piros, flitteres, csillogó vintage szoknyáról, amelybe akkor szerettem bele, amikor az első Nem vásárolok ruhát egy évig! kihívás közepén jártam. (Ez valamikor 2017-ben volt. Most, 2022-ben is tartok egy ruhavásárlás-mentes évet.) Az a szoknya megszólított, elvarázsolt, a pokolba kívántam az egész kihívást, de tartottam magam. Amikor viszont 2021 nyarán, a Plié magyar márkánál járva megláttam egy zöldeskék, flitteres szoknyát, tudtam, hogy végem van, elvesztem.

Ugyanakkor azt is éreztem, hogy újra magamra találtam.

Akik régóta ismernek, tudják, hogy volt egy hosszabb időszak az életemben, amikor rendszeresen viseltem flitteres holmikat unalmas keddeken és átlagos szerdákon is basic darabokkal kombinálva. Külön albumom van a Pinteresten ennek a témának szentelve, évek óta gyűjtöm az összeállításokat, amelyeket el tudok képzelni magamon.

Nagyon szeretem ezt a disszonanciát, az ellentétes, egymás mellett elsőre szokatlan elemeket az öltözékben. Füzes Eszter – ESZTÉTIKA kurzusán tudtam ezt igazán megfogalmazni, és a felismerés mentén több szettet is össze tudok már állítani a jelenlegi ruhatáramból.

Viszont amikor jött ez a megvilágosodás, akkor arra is rádöbbentem, hogy a kedvencem a flitter, de flitteres ruháim már nincsenek. Akkor koptak ki az életemből, amikor elkezdtem a fenntartható divattal foglalkozni. De erről egy kicsit később. Először is egy kis flittertörténelem.

Csillogunk, mert emberek vagyunk

A csillogás végigkíséri az emberi öltözködést, évezredről évezredre, évszázadról évszázadra mást jelentve a viselő és a körülötte lévők számára. A Kiscelli Múzeum Ragyogj! című kiállításához készült kiadványban dr. Szatmári Judit Anna, a kiállítás kurátora azt írja:

„A 19. század előtt a fémszálas selymek, hímzések, csipkék és drágakövek társadalmi státuszt fejeztek ki, hiszen a nemes alapanyagokból, időigényes kézimunkával készült díszítések rendkívül értékesek voltak.”

Ahogy változott a technika, átalakult a textilipar is. Az 1800-as évek elejétől elérhetővé váltak a géppel készített, készen kapható és felvarrható dekorációk, így egyre többek számára vált elérhetővé a csillogás is. Az 1800-as években elterjedt gázvilágítás változást hozott az öltözködésben is: „az estélyi ruhákon az egyre fényesebb esti világítással párhuzamosan lett jelentősége a dekoratív, fénylő elemek használatának.” Az elektromosság feltalálása és a villanyvilágítás elterjedése tovább fokozta a csillogás iránti vágyat.

A 20. század azzal segített az embereknek, hogy a fast fashion egyrészt elérhetővé tette széles réteg számára a flittereket, másrészt az öltözködés célja a személyiség kiemelése lett.

„Akár egy ember is megvalósíthatja öltözködésben a sokféleséget: egyik napon, egyik helyzetben dönthet a csillogás, máskor pedig a rejtőzködés mellett. Egyéniségünk mellett lelkiállapotunk, napi hangulatunk és aznapi programunk – ami annyiféle lehet, ahányan vagyunk – is befolyásolja, milyen ruhát választunk.

Az öltözködést tehát egyre kevésbé társadalmi vagy gazdasági, sokkal inkább emberi tényezők határozzák meg.”

A csillogás tehát régóta velünk van, elérhető is, de mégsem élvezhetjük lelkifurdalás nélkül.

Miért, mi a baj a flitterekkel?

A leginkább az a baj a flitterekkel, hogy ezek ma már nem aprócska nemesfém érmékből, fémlapocskákból, festett üvegből vagy hőre olvadó zselatinból készülnek, mint egykor, hanem műanyagból. Herbert Libermannak az Eastman Kodak nevű céggel együttműködve állított elő átlátszó acetát flittereket az 1930-as években. A törékeny anyagot később poliészter fóliával burkolták be, hogy a flitterek bírják a mosást is.

Ma a legtöbb flittert műanyagból gyártják, és ugyan sokak számára nagyon tetszetősek, színesek, moshatók, de a ruha viselése és mosása során ezek a műanyag darabkák leszakadnak az anyagról. Azokban az országokban, ahol nincs szennyvíztisztítás, a parányi csillogó műanyagok bekerülnek a természetes vizekbe – szennyezve a környezetet, vesztüket okozva a a tengeri állatoknak, amelyek a táplálékkal tévesztik össze a műanyag lapocskákat. Ahol van szennyvíztisztítás, ott ezeket az apró szennyezőket meg tudják szűrni, de ettől még nem lélegezhetünk fel teljesen.

A Second Hand September kampányt indító Oxfam 2019-ben arról számolt be, hogy a karácsonyi időszak után 1,7 millió flitteres tárgy kerül a szeméttelepre.

Átlagosan mindössze ötször viselték őket. A hosszú élettartamú műanyag rövid távú használatából származó szemétnek jelentős a környezeti terhelése, és ez alól a flitteres ruhák sem kivételek, sőt!

A fenntartható divatról nem egy flitteres ruhadarab jut az eszünkbe. A kettő egészen egyszerűen nem passzol össze, ezért váltam meg én is tőlük. Úgy éreztem, nem beszélhetek a környezettudatosságról úgy, hogy közben műanyagba borítva csillogok. Nem lennék hiteles.

De akkor miért vágyok a flitteres ruhákra?

Miért vonzód(hat)unk a flitterekhez mégis?

A színtanácsadáson használok néhány csillogós (nem flitteres) kendőt is, amelyekért a vendégeim egy része egyenesen rajong, és természetesen vannak olyanok, akik kicsit sem szívlelik őket. Az evolúcióbiológiával foglalkozó szakemberek szerint genetikailag kódolva van bennünk, hogy szeressük a csillogó felületeket, mert sok-sok évezreddel ezelőtt ezek jelentették számunkra a túlélést. A csillogó horizont tulajdonképpen a vizet jelezte számunkra, víz nélkül pedig az ember számára nincs fennmaradás.

Sok víz lefolyt azóta a világ folyóin, és ma már – ahogy a fent idézett szövegben is áll – az önkifejezés, az egyéniség, az aznapi hangulat vagy esemény dönti el, hogy szeretnénk-e csillogni. És a maratoni felvezető után itt jön a képbe a dopamine dressing. Az örömöltözködés. (De maradjunk inkább a dopamine dressing kifejezésnél, sokatmondó.)

Az utóbbi szezonok trendjeiről olvasva többször szembejött velem a dopamine dressing fogalma, amit 2021-ben és 2022-ben nem a flitterekkel, hanem a feltűnően élénk színű darabokkal kapcsolnak össze. Ez a divatházak válasza a világjárvány okozta sokkra: „Igazából nincs miért felöltözni, úgysem dicsér meg bennünket senki a home office-ban. Különben is van elég bajunk, meg túl sok ruhánk a szekrényben, nem kell új ruha.”

Aztán megszokjuk az elsőre megszokhatatlant, megszeretjük a kényelmes darabokat, de egy idő után feltámad bennünk a vágy: milyen jó lenne egy olyan ruha, amiben újra tündökölhetünk! Ami feldob. Ami jó kedvre derít. Erre a belső igényre válasz a mostani trend.

A dopamine dressing azonban nem új jelenség, nem egy szezonra szól, és nem köthető össze csak az élénk színekkel vagy csak a flitterekkel.

Egészen egyszerűen örömet okoz

A dopamine dressing minden olyan öltözék összefoglaló neve, ami egészen egyszerűen örömet okoz a viselőjének – és ez mindenki számára más és más lehet. A dopamint az agy örömközpontjával hozzák kapcsolatba – írja a Wikipedia –, ahol is élvezetet, örömet stimulál, motiválja a személyt bizonyos cselekedetek végrehajtására, hogy így még több dopaminhoz jusson. Az étkezést, a szexet, bizonyos kábítószerek fogyasztását dopaminnal jutalmazza az agyunk, de az elég alvás, a gyakori testmozgás, a zenehallgatás, az elegendő napfény is növeli a dopamin szintjét.

Ja, és el ne felejtsem: a ruhák színe, textúrája, formája is okozhat olyan érzékszervi ingert, amely izgalomba hozza az agyat, és fokozza a dopamintermelést. Mindenkinek más ez a szín, más ez az anyag és más ez a forma – írja összefoglaló cikkében a The Psychology of Fashion oldal.

Ez azért van, mert mindenkinek más szín, anyag vagy forma idézi fel pozitív élményeket, hangulatokat, érzelmeket. Ezért van eltérő stílusunk is, mert teljesen mások a belső szükségleteink.

Mi okozta bennem a feszültséget?

Nekem például óriási örömet okoz a flitteres ruha, ugyanakkor pontosan tudom, mennyire káros lehet a környezetre, ezért is váltam meg a sokat viselt (valójában széthordott) darabjaimtól. Amikor viszont 2021 nyarán felvettem azt a bizonyos flitteres szoknyát, valahol tudtam, hogy vissza kell kapnom azt a valakit, aki elveszett belőlem.

Akárki akármit mond, egészen egyszerűen szükségem van a csillogásra a ruhatáramban, mert ez vagyok én és ez okoz örömet nagyon régóta, csak nem voltam ezzel kapcsolatban ennyire tudatos.

Annyi hibát követtem el, hogy vásárolhattam volna vintage vagy használt darabot. Ez a szoknya viszont annyira megbabonázott, hogy hagytam magam elcsábítani – egyszer!

Amit viszont megígértem magamnak, hogy

  • egy flitteres darab pont elég is a ruhatáramban, mert ismerem a környezeti hatásait,
  • rendszeresen viselem a hétköznapokon is, ahogy régen is tettem a flitteres darabokkal,
  • kézzel mosom, hogy minél kevesebb flitter hulljon le róla.

A lelkifurdalás érzését pedig próbálom feloldani, hiszen nektek is ezt szoktam javasolni. Ebben lesz partnerem hamarosan, akivel megbeszélem ezt a jelenséget – és írok is róla. Az viszont biztos, hogy a ruhák sokkal erősebben hatnak a viselőjükre is, mint gondolnánk. De ez már egy másik fogalom és egy másik cikk témája.

A fotókat Séllei Lilla barátnőm készítette egy reggeli kávézás alatt. A Plié szoknya mellett egy réges régi Vagabond cipőt, a Vateráról vásárolt pulcsit és a már nem létező Je Suis Belle márka sapkáját viselem. A szoknyát kivéve mind az őszi–téli kapszulagardróbomból van.

(Visited 2 461 times, 1 visits today)