„Én nem vagyok jó kislány!”

A „Hogyan találd meg a stílusod?” játékban sokáig nem értettem, miért nem szeretem azt viselni, ami a nagy könyv szerint jól áll, de idén nyáron volt egy komoly rádöbbenésem.

(Az elmúlt hetekben keveset meséltem, mert a fókuszomba a coach képzés került, illetve a képzéshez kapcsolódó gyakorlás. Júniusban kezdtünk az ügyfeleimmel és végül hat folyamatot zártunk le. Többen voltak, akik gardróbelakadással kerestek meg és a folyamat során szuper akciótervek születtek. Közben megtapasztaltam azt is, hogy mint minden segítő módszer, ez sem lesz mindenkié, én viszont azon vagyok, hogy minél jobban be tudjam építeni a coaching módszertanát a szolgáltatásaimba. A jövőben ismét az öltözködésen lesz a fókusz, így biztosan gyakrabban jelentkezem majd.)

Kezdjük az elején

Mi ez a „nem vagyok jó kislány” dolog? (Messziről indulok, sokat ültem rajta, de a gondolatok még mindig nem a legkiforrottabbak. Ebben a hírlevélben nem is ezt ígértem…) A családban sokszor elmesélt történet, hogy milyen jó gyerek voltam. Miért? A magyarázat ebben merül ki: végtelen időt tudtam eltölteni a színes ceruzáimmal csendben, rajzolgatva, egy sarokba „lerakva”. Emlékszem is – valószínűleg már későbbről -, milyen szívesen merültem el a papíron kirajzolódó történeteimben. Egész világok épültek a fejemben, amelyeknek csak egy részét mutatta meg a rajz, ami órák alatt készült el. Hasonlóan elmélyülten tudtam gyurmázni, később babaruhákat varrni vagy legózni is. A húgommal néha civakodtunk kicsit valamin, de az elmélyült közös játék sokkal inkább megmaradt bennem. Utólag visszagondolva, sokszor voltak ezek a „közös” játékaink párhuzamosak, fizikailag egymás mellett, de a külön kis univerzumunkban töltöttük az időt.

Szóval jó kislány voltam.

Később is.

Jó.

Mint az iskolában az átlagom. A szorgalmam. Vagy a rajzaim.

Bekerültem ebbe a jó kategóriába. Emellett csendes és visszahúzódó is voltam. Kívülről. Elsőre.

Sok-sok évvel későbbi osztálytalálkozókon, családi nosztalgiázások során, baráti beszélgetésekkor kaptam néhány visszajelzést azzal kapcsolatban, hogy mennyire meglepődnek azon, hogy hol tartok az életemben. Nem nézték ki ebből a visszahúzódó, csendes jóságból azt…

• … hogy valaha is felvesznek nyolcosztályos gimnáziumba,
• … hogy valaha lesz jogsim és vezetni fogok,
• … hogy az az érthetetlen dolog, amit csinálok (online újságírástól a színtanácsadásig bármi), abból meg is tudok majd élni,
• … hogy megállok a saját lábamon vállalkozóként,
• … hogy a fenntarthatóbb öltözködésről a világ legnagyobb cégeinél tudok mesélni, és még fizetnek is ezért.

Csak hogy néhány példát említsek.

Nem értettem… miért nem? Miért nem nézték ki belőlem? És ugyan nem szeretek visszafele gondolkodni, de felmerült bennem a kérdés: vajon ha hittek volna benne(m), akkor most hol tartanék.

Arra jöttem rá, hogy ez a jóság összekapcsolódik a fejemben (az ÉN fejemben, ahova most beengedlek) a láthatatlansággal, az eseménytelenséggel, a meglepetés nélküliséggel. Egész életemben azt hallgattam otthon, hogy minden legyek, csak középszerű ne. Közben pedig azt éltem meg, hogy a valamilyenségem sokszor értelmezhetetlen, illetve ennek a valamilyenségnek nincs köze ahhoz, ahogy a valamilyenséget a környezetem elképzeli.

Na, de hogy jön mindez az öltözködéshez?

Az én életemben nincs dresscode, így szabadon öltözködhetnék.

Önmagam kifejezésében a legnagyobb korlát önmagam vagyok.

Ha most olvasol először Gardróbnaplót, akkor vissza tudod olvasni a korábbi bejegyzéseket, amelyből talán látszódik az az út, amin végigmentem: a 39. évem nehéz volt, akkor éreztem magam legrosszabbul a ruháimban is. Akkor kezdtem mélyebb önismereti munkába, de a változáshoz idő kellett. A 40. évemet is nehezen éltem meg, a 41. felé haladva kezdtem látni a fényt az alagút végén. Most, a 41. évemben azt hittem, sokkal jobban leszek, de a gyógyulás nem valósulhat meg, amíg meg nem engedem magamnak, hogy tényleg lemenjek a mélyére, és ránézzek sok olyan dologra, amire eddig nem tudtam. Ez pedig újra terápiáért kiált.

(Ezeket a sorokat egyébként azzal a tudattal írom, hogy nem mindenki szeret vagy kedvel azok közül, akik a Gardróbnaplót vagy a blogot olvassák. Azzal, hogy ennyi mindent megosztok, kiszolgáltatottá tehetem magam. De arra koncentrálok inkább, hogy sokan vagytok itt, akiknek viszont az öltözködésen túl is segíthet ez a fajta ventillálás – amit régen énblognak neveztünk.)

Ezen az önismereti és öltözködési úton kanyarogva jutottam el egy számomra nagyon fontos felismerésig. Folyamatosan vissza-visszatérek ahhoz a kérdéshez, hogy a külső adottságaimhoz illő legjobb színek és formák miért feszülnek össze azzal, ahogyan szeretek felöltözni.

John Kitchener és a stílusesszenciák

Hivatalosan lágy nyár (Soft Summer) színtípus és David Kibbe rendszerében Soft Classic alkattípus vagyok. Hogy ezt lefordítsam: hivatalosan a testet lágyan körülölelő klasszikus formák és szabásvonalak, valamint a decens, irodista árnyalatok állnak a legjobban. Szürkék, hamvas rózsaszínek, fáradt kékek, derékhangsúly, lágyabb anyagok, szimmetria, monokróm.

Ahogy magam elé képzeltem mindezt, akkor egyszer csak bevillant, hogy ez egyenes út a jó kislánysághoz. Kiszámíthatóság, visszafogottság. Pozitív szavak ezek, csak épp bennem (az ÉN fejemben) válnak más lesz a jelentésük. Unalmas, szürke, fantázianélküli. Én nem ilyen vagyok. Ilyennek hisznek?

Amikor tavaly bejelentkeztem Kövesdi Ritához, hogy nézzünk rá a stílusesszenciáimra. Ezt a rendszert John Kitchener amerikai művész, szín- és stílustanácsadó tette teljessé és ismertté az 1980-as években.

Érdekesség, hogy Kibbe és Kitchener is egy olyan rendszerhez nyúltak, amelyet az 1930-as években alkotott meg Belle Northrup. A személyes stílust ő írta le a jin-jang jegyekkel. A stílusesszenciák az én értelmezésemben nem a külsőre, hanem a belsőre támaszkodnak, az ösztönös választásainkban jelennek meg leginkább.

Rita képekre épülő tesztje alapján az jött ki, hogy a Klasszikus stílusesszencia nem jelenik meg nálam. Azaz, ami kívülről jól állna, azt ösztönösen nem választom, nem a stílusom. Cserébe a három legjellemzőbb stílusesszenciám ebben a rendszerben a játékos fruska, a Gamine, a Földdel, az anyaggal kapcsolódó Természetes, valamint a bájos naiva, az Ingeneue. (Hogy ezek mit jelentenek, arról biztosan mesélek majd még többet, mert ősztől Ritától tanulok ebben a témában.)

A Klasszikus esszenciával összekapcsolódó kiegyensúlyozottságot, a jó kislányságot ellököm magamtól, mert az én fejemben ez él a klasszikusról. És közben újabb és újabb rétegekhez is elérek magammal kapcsolatban, de ezeket már megtartom magamnak. Ezek mellett pedig zajlik egyfajta átkeretezés is, ez a folyamat is nagyon izgalmas.

Amit még talán még fontos idetennem: teljesen mindegy, mi foglalkoztat éppen, lehet, hogy csak hónapokkal később áll össze a kép. Lehet, hogy teljesen más miatt ugrik be valami… Ha valamin rajta van a fókuszod, előbb-utóbb eljutsz egy megoldásig.

Bármilyen témában.

Ez az írás a Substack oldalamon jelent meg először, amit Gardróbnapló néven találsz.